Maminti

Majd elmúlik

2012-02-18T08:59:00.000+01:00

A pirkadat a legszebb napszak, még akkor is, ha azt jelenti, megint rémesen korán álltam neki feltenni a kávét.
Amikor másfél éve beköltöztem a lakásba, és végignéztem az első napfelkeltét a konyhaablakból, tudtam, hogy emiatt fogom szeretni azt a helyet.
Van egy csomó személyes és személytelen előnye is, persze, de kit érdekelnek a fa bútorok, vagy a szobabeosztás, amikor szombat reggel az egyre világosodó égen sebesen úsznak a felhők a háztetők sziluettje felett, miközben a gyerekkoromra emlékeztető, megnyugtató hangon károgó varjak épp ellentétes irányba repülnek, mintha a felhők alatt keresnének menedéket, mit sem sejtve a simogató napsugarak oltalmáról.

Igen, azért ~~nem írok~~ írok ritkábban blogot, mert az élet egy baromi giccses* periódusában járok, nem látom értelmét, hogy a fentiekhez hasonló – esztétikai értlemben – környezetszennyező hulladékot szórjak magamból nap mint nap.

*egy aprócska körülményt leszámítva, amitől céltalanul tragikus, vagy tragikusan céltalan inkább az egész

Conflict

2012-02-14T15:54:00.000+01:00

Minél inkább valódi életet él az ember, annál több – szánalmasan önző – dologról kényszerül lemondani.
Egyelőre nem tudom eldönteni, hogy érzem jobban magam.

Mert mi van akkor, ha egyszer a nincs vesztenivalóm állapot véget ér?

Továbbra is

2012-02-11T17:21:00.000+01:00

...csak azt tudom mondani, hogy.

Beszámítható

2012-02-10T17:06:00.000+01:00

Van valami csodásan beszűkült tudatállapot a futás negyvenedik perce után, amihez remek felhangoltságot biztosít a hét harmadik (rettenetes) ügyelettel töltött éjszakájának köszönhető alvásmegvonás.

Mondjuk inkább

2012-02-07T19:55:00.000+01:00

...magasabb az ingerküszöböm a blogolásra motiváló tényezőkkel kapcsolatban.

Az, hogy talicskában betoltak egy csontrészeget, mert ott feküdt a hóban, az kiverte a biztosítékot.
Előtte persze kihívtak, hogy nézzem meg – szerencsére meggondolták magukat, mire elindultunk jöttek szembe a talicskával...
Mégis mit csináltam volna vele? Ráfekszem, hogy melegítsem, vagy mi?
Persze én is állhattam volna fél órát a fagyban, mentőautóra várva. Hogyne, szívesen.

(Szeretném halkan megjegyezni, hogy a mentők száma 104, ingyen hívható.)

2012-02-05T23:51:00.000+01:00

A blog elmezavar miatt átmenetileg szünetel.

Önreklám

2012-02-04T23:09:00.000+01:00

Én látom a fejlődést.

„Mig el nem fehérül a száj is”

2012-02-03T15:30:00.000+01:00

Az volt a terv, hogy idén megúszom hányás nélkül.
(Advanced Raynaud-szindróma.)

Azt hiszem ez nem segít abban, hogy megkedveljem a hideget.

Szóismétlés, szóltam

2012-02-02T23:30:00.000+01:00

Azt hiszem engem pont arra neveltek, hogy ne vállaljam a kockázatot. A szabályok, néha a kényszer határát súroló szabályok, biztonságot adnak. Arra egy ideje rájöttem, hogy van olyan helyzet, hogy képtelenség mindegyiknek megfelelni.
Aztán egy kedves tanárom mondta folyton, hogy az a legjobb, ha tudod hol a határ, de addig mindig elmész.

Ma nemcsak elmentem bizonyos határokig, hanem néhányon át is léptem, azt hiszem. Valamelyik sorompó alatt épp csak átbújtam, és van ahol már rég nincs is határátkelő.
Ugyanakkor új határt is szabtam, egyet-kettőt meg egyszerűen eltöröltem.

Most már biztos

2012-02-02T01:00:00.002+01:00

...csak a bizonytalanság biztos.

Kulcsélmény, katarzis, katasztrófa

2012-01-31T17:21:00.001+01:00

Felkavaró dolog, amikor régi dolgok összekeverednek a jelennel.

Ma elmondtam a művészetterapeuta lánynak, hogy lassan két éve, az egyetem utolsó két hetében, amikor még bizonytalankodtam mindenfélében, az élet odasodort abba a serdülő csoportba. Miatta, amiatt amit akkor láttam tőle, találtam ki, hogy újra tanulok rajzolni. Hogy egyszer olyasmit csinálhassak majd mint ő.
Ettől egy egészen kicsit a gyermekévé váltam.
Egy kicsit csillogott a szemében az élet értelme.

Ugyanezen a csodás napon egy rettenetes nyári történet mellékszereplőiről pedig az derült ki, hogy valójában egy könyvbe illő tragédia főszereplői, és én épp a katarzist követő perceket asszisztáltam végig.
Sosem tudom, hogy a halállal mit kezdjek, hogy a lelkem melyik zugába süllyesszem ezeket a sötét érzelmeket. Most is itt kavarognak.

Üdv a normál életben

2012-01-30T21:32:00.000+01:00

Úristen, ezen a héten csak egyszer ügyelek.
Most mihez kezdek?

2012-01-29T19:18:00.000+01:00

Négy óra az utópisztikus ﬁttness-wellness központban, minusz hétszáz kalóriával, szaunával, medence partján ejtőzéssel, felér egy hét szabival.
Majdnem a tökéletes boldogság – csupán egy férﬁ hiányzik, aki mindezek után otthon egy lazító masszázzsal fogad.

Persze a helyben van valami bizarr. Miközben vörös fejjel ﬁgyeled a mókuskereket kitartóan hajtó egyforma, bosszantóan szép embereket, olyan érzésed van, hogy ez az egész egy elszigetelt világ, mint ahogy egy könyvtár vagy egy temető, csak kicsit másféle népek vannak benne.

Meg a hellyel szemközti lakásokban is van valami nyomasztó. Minden reggel arra kelni, hogy embertömegek nyomulnak a futópadokon, miközben te a kávédat szürcsölgetnéd, olyan mintha az a bizonyos tükör folyton (nemcsak ha te kérdezed) szajkózná, hogy „szép vagy, szép vagy, de ~~Hófehérke~~ azok ott szemben...”.

A biztonság kedvéért vettem bérletet.

Tanulság

2012-01-29T02:01:00.000+01:00

Budapest egy nagy falu, ahol
– egyes történetek mellékszereplői mások történetének szintén mellékszereplői.
– ismerősbe botolhatsz minden szombat este – igaz, tíz másodperc múlva el is vesztheted őket szem elől (ez mondjuk annyira nem falusias)
– az éjszakai külvárosok hangulatában van valami vételenül vidékies, még a keresztül kasul száguldozó taxikkal együtt is.
– mindig van valaki, aki úgy is tudja mi történt veled egy kritikus este, ha te magad nem feltétlenülemlékszel rá.

Medikusokról

2012-01-28T00:14:00.000+01:00

Valahogy amióta más minőségben találkozom orvostanhallgatókkal, sokkal izgalmasabb világokkal találkozom.
Pl. a sráccal, aki építész akart lenni, de végül az orvostudományban is megtalálta a kreativitást – rekonstrukciós plasztikai sebészet –, cserébe viszont a csontraktár~~ban~~ mellett lakik, térben alig elválasztva a félig kipreparált macska- vagy vaddisznótetemektől.

Hangolódjunk át

2012-01-26T20:52:00.000+01:00

Tegnaptól tehát már nem festőnek, hanem alkalmazott graﬁkusnak tanulok, ami tulajdonképpen praktikus.

Kicsit azért aggaszt, hogy mostantól komolyan kell vennem az Illustrator és a PhotoShop tanulását. Mondjuk egy kompatibilis operációs rendszer, első körben nem ártana.
Újból kezdődhet az agonizálásom, ezúttal szenvedésem tárgya az lesz, hogy hogyan tartsam meg a Linuxomat (bár nem pontosan tudom miért ragaszkodom hozzá), miközben használom a Win7-et, anélkül hogy új gépet vennék.
Minden konstruktív ötletet és technikai segítséget szívesen fogadok.

Ugyanitt rugalmas, nyitott, türelmes, szerethető rajz- és/vagy festőtanár jelentkezését várjuk.

(Nem, ez nem egy társkereső hirdetés.)

Mindig is ki akartam próbálni

2012-01-24T19:48:00.000+01:00

...milyen este beteget küldeni magamnak reggelre.

Az élet így teljességgel értelmét veszti

2012-01-23T22:44:00.000+01:00

Ugyan ma az anatómia órát a kedvenc rajztanárom tartotta (nemhogy a telefonszámát nem tudom, de a vezetéknevét sem, borzalmas), de megszűnt a szakom. Miután jártam egy évet a két éves képzésből, kitalálják, hogy két fővel nem indítanak festő szakot.
Csalódottságomra nincsenek szavak.

Más.
Vajon normális-e, hogy kizárólag képekbe, szövegekbe, fotókba, zongoradarabokba és rajztanárokba leszek szerelmes?

Most idézni fogok

2012-01-22T18:57:00.000+01:00

[...]szerintem egyáltalán nem te vagy a kiegészítés az IKL-féle hisztiposztban, amin egyébként rettentően jól szórakoztam, és meg kell mondanom, szinte teljesen egyet tudok érteni vele, hasonló helyzetben vagyok. de akikről ott ír, az definitely nem te vagy. szerintem autista sem vagy, bár tény, hogy ehhez nem értek, de szerintem nem. egyszerűen csak nem feltétlenül foglalkoztál dolgokkal, lehet, hogy esetenként kényelmességből is. ez ismerős. én nem a fizikadoga, vagy a matekházi miatt barátkoztam veled, és még csak nem is a jó hallgatás miatt, hanem mert mindig jókat mondtál, és alapvetően volt (és persze van) valami bizalomgerjesztő benned, valami ami miatt nagyobb súlya volt a bizalmadnak, mint másénak. vagy más súlya, így utólag nem is tudom, mondjuk sokszor éreztem gimiben, hogy csak próbálkozom, de valójában teljesen soha nem lehet a bizalmadba kerülni. amikor mostanában újra sokat beszélgetünk, újra elkezdtem ezt a fura dolgot érezni, hogy amikor elmesélsz dolgokat magánéleteről, érzésekről, melóról, akkor örülök, mert azt érzem, hogy valami miatt rászolgáltam erre a bizalomra, mert nem olyan vagy, mint a legtöbben, akik 3 perc után mindent elmesélnek, 3 bor után meg azt is, amire nem lennék kíváncsi. hogy valami mércén érek annyit, hogy elmesélsz dolgokat, és ez a mérce magasabb és más anyagból épül, mit általában. és ilyenkor érzem, mennyire téves volt, amikor életem jelentősebb részében elhittem, hogy harsányság nélkül nem vesznek észre, hogy mindig okosnak és viccesnek és hangosnak kell lennem ahhoz, hogy érjek valamit, és nem hittem el, hogy anélkül is lehet, és csak mostanában kezdem elhinni, ne legyen túl késő. és most sem azért barátkozom veled, vagy szeretnék újra, mert megírod a matekházit - a.k.a. cool, hogy orvos vagy, lehet vele menőzni, lógni a kórházban, jól hangzik, vagy azt gondolom, hogy majd minden nyomoromat kikezeled hasfájástól a hipochondriáig, vagy jól hallgatsz, vagy olcsóbb ez, mint terápiára járni, vagy jó sztorik vannak ügyeletből - nem, hanem pont emiatt bizalom miatt, ami nem automatikusan jár, de azt akarja látni, ami, és nem valami felszínes bénaságot, és a hipochondriát is el merem mondani, meg a hülyeséget is, meg a szövegeket, meg bármit, és mindent meghallgatnék. és történetesen teljesen átérzem az élethelyzetet is, amiben vagy, nyilván nem véletlenül kattantunk rá a like a tree-re is*. hogy huszonhat évesen tulajdnoképpen egy percre ki nem mozdultam a komfortzónámból, hogy végig csak az egyetemen voltam, ami nagyszerű, de mégiscsak inkubátor. hogy még ősszel is elhittem, hogy hiába kell 4 embert kirúgni a tanszékről, valahogy majd lesz mégis hely, és amikor meg rájöttem, hogy nem, és rajtam kívül álló dolgok miatt nem, akkor trombózist éreztem és le kellett szállnom a villamosról. hogy hosszú évekig (el)hittem, hogy balu és én valahogy egyszer majd mégis egymás mellett kötünk ki, mindenféle kitérő után, és hogy nem, ahhoz kellett egy fura hét londonban tavaly tavasszal, és nyáron egy félig-meddig coming out részéről, [...]. én hiszem azt, amit tanítok, vagy ami miatt tanítok szinte, hogy az identitás nemcsak sors, hanem folyamat és választás is, és hogy legalább annyira választás, mint amennyire adottság, és hogy a jövőnket a múlt is meghatározza, de mi is, és a sorsszerűségre hivatkozni legtöbbször kifogás, és mentség. és látom a saját életemben is, annak az alakulásán, hogy hol volt sors, és hol választás, és hiába gondolom azt, hogy baluval például elcsúsztunk valahol, így visszagondolva ezt sok pillanatban mi magunk alakítottuk így. és sorsszerű, hogy felhívnak a kiadótól, de ehhez évek munkája kellett, és hiába nem gondoltam rá, már fájna, ha nem sikerülne. mert elvesztettem egy csomó dolgot, és barátokat is, és minden, ami eddig biztosnak tűnt, már nem az, de két hét alatt több dolog történt, mint egy év alatt, és azért az mégiscsak világos volt, hogy valamit tennem kell, mert ez így nem megy tovább. ezért is adtam elő mostanában az átlagosnál többször az orvosos magánszámomat is, orsi a múltkor ijedtem kérdezte, amikor úgy kezdtem egy mondatot, hogy el akarok mondani valamit, hogy úristen, ugye nem jelentkezel az orvosira. és mivel ez sok év után először merült fel újra, arra is rá kellett jönnöm, hogy talán amit kerestem, nem arra van, amerre kerestem, legalábbis nem abban a formában. és kezdek arra is rájönni, hogy sokszor a dolog sokkal egyszerűbb, mint tűnik, én magam pedig sokkal átláthatóbb és kiismerhetőbb vagyok, mint gondoltam. ugyebár ma van a húgom szülinapja, és ez nagyon nyálas, de eszembe jutott, hogy 21 éve ilyen tájban, délután született, és apu jött értem az oviba, és én körbe-körbe rohangáltam, és mindenkinek elmeséltem, hogy képzeld, hogy megszületett, és van egy kistestvérem. és ilyen dickenses-karinthys-élet csodaszépes módon az jutott eszembe, hogy mit mondanék most ennek a kislánynak, vagy ő nekem, hogy akar-e az lenni húsz év múlva, aki most lettem. (bocs a képzavarért :) ) és mivel most még egyedül csak magamnak tartozom felelősséggel magamért, elhatároztam, hogy felülök erre az árra, és ami jön, és aki jön, megfogom, mert lehet hogy elsőre nem annak tűnik, de lehet, hogy éppen a legjobb dolog, ami valaha történhet. és igenis szükségem van emberekre is, de végre nem azért, hogy magamat lássam, hanem hogy őket. és aki fontos, az megtalál, vagy visszatalál, vagy megmarad, és akkor is szeretni fog, ha éppen nem vagyok se okos, se vicces, se hangos, vagy béna a hajam, vagy meg vagyok fázva, vagy utálatos vagyok éppen, vagy kézen kell fogni és hazavinni. :) people come into your life for a season, for a reason, or for a lifetime - ez egy amerikai mondás, nagyon sokszor eszembe jut.
ez a levél maga is kicsit blogszerű lett, drága maminti, továbbá kurva hosszú is ezen a napos vasárnap délutánon, de meg kell, hogy mondjam, régen inspirált ennyire valami, hogy ennyit írjak ilyesmiről, mint a legutóbbi posztod[...]

Köszönöm, Dé.

*

Racionalizált álomvilág

2012-01-22T12:11:00.000+01:00

Akkor most előre bocsánat mindenkitől, aki vicces történeteket, mély gondolatokat vagy jó stílusban megírt pillanatleírásokat szeretne olvasni. Ez nem az a blog.
Itt fura gondolataim felszínes kapargatása folyik.

Sajnálattal közlöm, hogy letapadtam a kérdésnél, miszernint autista vagyok-e vagy sem. Mikor már szakemberek épp meggyőztek volna, akkor olyan dologgal találtam szemben magam, ami új elmélet kidolgozására késztetett.
Az történt, hogy (egy átlagosnak nem mondható beszélgetés közben) be kellett látnom, hogy bár más emberek egymáshoz való viszonyát elég jól tudom értelmezni, de hogy felém valaki mi célból, milyen érzelmekkel fordul, arról halvány gőzöm sincs.

Feltehetőleg ezért volt az, hogy az életem első húsz évében egyetlen hozzám egyértelműen párkapcsolat kialakításának céljával közeledő ﬁúval éveken át tudtam együttlenni, mélységesen komolyan azt gondolva, hogy egyéb lehetőségem nem lesz az életben.
Honnan tudhattam volna, hogy nem így van? Milyen jelekből? Mik egyáltlán a jelek?
Amikor másodikos korunkban egy ﬁú szerelmes levelet adott nekem, úgy megijedtem, hogy azóta sem álltam szerencsétlennel szóba, pedig összesen tizenkét évig voltunk osztálytársak.
Egy párkapcsolat még egy védőfalat húzott kis világom bevehetetlen bástyái köré. Ki közeledett volna? Azt meg ha mások mondják, hogy lettek volna ki hiszi el?

Rettenetes munka volt abból a várból kimászni. De valójában még ebből sem tanultam. A második párkapcsolat mindössze annyira direkt jelzésekkel kezdődött, hogy L odaköltözött hozzám. Ezt még egy autista is közeledésnek venné. Vagy csak egy autistának nem tűnt fel, hogy ez nem valódi közeledés volt? Hogy ez egy ostromtámadás? Hogy nem volt udvarlás, hogy nem volt semmi, ami ugyanettől az embertől más lányoknak járt? Hogy nem volt valódi megértés? Hogy egy percig sem volt fontos, hogy én mit érzek? Hogy ez könnyebbség volt nekem, mert nem kellett az érzelmi viszonyunkon gondolkodnom? Úristen.

Teljesen elveszettnek érzem magam. Itt állok huszonhat évesen, fogalmam sincs, hogy felém valaki mi célból, milyen érzelmekkel fordul.

Van magyarázatom a pszichiátriára is. Ugyan soha nem volt olyan barátom, akivel tényleg szoros kapcsolatot tudtam volna kialakítani, de mindig voltak körülöttem emberek. Egyrészt, mert mindig megírtam a házit, amit le lehetett írni óra előtt, meg indigóval írtam a ﬁzikadolgozat A és B csoportját, másrészt mert tök jól tudtam hallgatni. Egyszer csak, ahogy suli után, amíg vártam az aulában, hogy elkezdődjön az edzés, vagy a zongoraórám, vagy csak úgy vártam a csodát, elkezdtek odaülni mellém az emberek, és elmondták az életüket. Ez azóta is így van. Ülök valahol, ﬁgyelem az embereket, bezárkózva racionalizált álomvilágomba, és aztán valaki odajön, és mesél. Aztán helyet cserél valaki mással, aztán a másik mesél.
Valaki izgalmasabb mesét, valaki egyszerűbbet, valaki egyetlen egyszer, valaki vissza-visszatér.

A pszichiátria könnyű. Tudod, hogy aki ott ül veled szemben a paciens, te pedig a terapeuta vagy. Egy tisztán leosztott szerep. Minden közeledést eleve kizár. Határok vannak, szabályok.

Az élet nem ilyen. Az életet nem ismerem. Nincsenek szigorú szabályok, és sose tudom melyik szerep jutott nekem.

Házi feladatok rövid határidővel

2012-01-22T00:20:00.000+01:00

✓ Hektor utazása, avagy a boldogság nyomában (könyv)
✓ Réztábla a kapu alatt (könyv)
    Vicky Cristina Barcelona (ﬁlm)
    Formai-szerkezeti rajzelemzés (könyv)
    Defektes biciklikerék cseréje
Képkeretezés – az új passepartoutvágóm segítségével

Naiva

2012-01-21T16:09:00.002+01:00

Basszus, én vagyok „azok a nők”, a kiegészítés részből.

Külön gáz, hogy a „mindenki, aki észrevette őket”, az két fő.

Ősi elvek

2012-01-19T21:34:00.000+01:00

A tegnapi szupervízió óta az düböröga fejemben, hogy bezzeg régen nagyanyáink milyen jól csinálták: „haházas emberrel kezdesz, ﬁam, letöröm a derekadat”.

Nem is a fejemben, a derekamban.

Ezért szeretem a munkám legrosszabb részét is

2012-01-19T02:43:00.000+01:00

Mamó és Papó örök békességben éldegéltek erdőszéli házukban. A tél enyhe volt, hó is csak mutatóba hullott abban az évben, havat lapátolni sem kellett, nehogy Papó megerőltesse magát.
Egy este együtt tértek nyugovóra, tetőtéri szobácskájukban. Minden más estéhez hasonlóan, Mamó a jobb oldalra, Papó a bal oldalra feküdt az ódon hitvesi ágyba. Épp elszundítottak volna, mikor Papó megkérdezte Mamót, hogy odateheti-e a fejét a vállára, majd szépen odabújt hozzá, és egy nagyot sóhajtott. Mindketten érezték az összetartozás melegségét.
Papó szíve ekkor annyira összeszorult a boldogságtól, hogy hirtelen a hátára kellett fordulnia.
A sors úgy akarta, hogy ne vehessen mély levegőt többé.

Semmi különös, csak próbálok olvasni

2012-01-17T21:31:00.000+01:00

Vajon mennyire mutatja meg egy könyvről, hogy tényleg jó-e – persze kizárólag nekem –, hogy az egyszerre nyitva lévő tizenkét kötetből melyiket vagyok képes egyáltalán befejezni?
Nem lehet-e, hogy az igazán jókhoz kéne egy kis megnyugvás, egy kis valódi elcsendesedés?

Amikor néhány hónapja arról beszéltem néhány munkatársammal, hogy őket maximálisan kielégíti, ha munka után hazamennek, olvasnak kicsit, odabújnak a párjukhoz és alsznak, ezt rettenetesnek gondoltam és sajnáltam őket.

Vajon én mi elől menekülök?

Lehetőség

2012-01-17T17:40:00.002+01:00

Az elmúlt hetekben villámsebesen rohan velem, mellettem az élet, sok szereplővel, akikről nem tudom megállapítani, hogy epizódszereplők maradnak-e, vagy esetleg felbukkant már a főhős is.
Sokan segítenek, eszközöket adnak a kezembe, lehetőségek adódnak, olyanok, hogy ha önmagukban állnának építenék rá házat, mint a kősziklára, de túl sok kezd lenni a kövekből, csillogóbbnál csillogóbb, és én baromira nem értek a válogatáshoz.

A történet eddig úgy szövődött, mondhatni lineárisan, hogy voltam én, és volt egy valami, amit elfogadtam. Jött egy valaki, akit elfogadtam.
A sors ilyen, nem? Odasodor dolgokat, amiket felvehetsz.
Most meg van egy jókora kupac homok, és még csak nem is tudom, hogy benne vannak-e az aranyrögök.

A héten a negyedik kutatási ötletet is meglobogtatták előttem, miközben pont bizonytalankodni készültem a szakirányommal kapcsolatban.
Kezd úgy tűnni, a bizonytalankodás az egyetlen biztos pont az életemben.

A társas kapcsolataim valójában mindig is katasztrofálisak voltak, az nem újdonság.

update: amúgy én is hányok magamtól, amikor ilyeneket írok

Illúzió, bizonyára

2012-01-16T00:48:00.000+01:00

Az élet egy feltekert szőnyeg, ami folyton gördül előtted.
Néha félelmetesen belesüppedsz a kárpitba, ki sem látsz, máskor váratlanul csodás hegyoldalakra vezet fel, aztán mire a panorámáról nagy nehezen elhiszed, hogy nem illúzió, mégis szertefoszlik.

Soha

2012-01-15T02:38:00.000+01:00

...ne hidd el, hogy a buli csak éjfélig tart.Főleg ügyelet előtt.
Azért persze abban megegyezhetünk, hogy Judie Jay a magyar Adele.

Rémesen sekélyes

2012-01-14T14:39:00.000+01:00

Tökéletesen kielégít, ha az emberek csak annyit mondanak:

gratulálok
jó
megfoghatom?
szexi
sokkal jobb
szép
dögös

Még mindig a hajamon nyammogok, tudom.
De ez egy új, (a várakozásommal ellentétben) nem is annyira énidegen dimnezió.

Élmény

2012-01-13T03:41:00.000+01:00

Hajnalig pókerezni öt borzasztó okos sráccal.

A gyerekek túl szeretnivalók

2012-01-12T17:04:00.000+01:00

Miután a századik ember is feltette a kérdést, hogy miért a felnőtt pszichiátriát választottam, lassan el kéne gondolkodnom, hogy a kamu válaszom mennyire állná meg a helyét mondjuk tíz év múlva.

Azaz legyen-e második/~~első~~ szakvizsgám a gyerekpszichiátria.

A vég

2012-01-11T20:21:00.000+01:00

Lukannon és LS szexuális felvilágosítást tart a kis Mamintinek, ellátják óvszerrel, hogy most már biztonságban legyen a felnőtt világban.

Ez elég bizarr.

Korábban említettem

2012-01-11T08:00:00.002+01:00

hogy belülről akarom végignézni az összeomlást*.

Most, hogy már egy ideje elkezdődött, mint néznő meg vagyok elégedve a katasztrófaﬁlmünk frogatókönyvével.

Csak aggódom, hogy nem lesz happyend.
Vagy legalábbis nagyon kreatívnak kell lennie a nagy rendezőnek.

*akkor az egészségügyre gondoltam, de úgy tűnik elég optimistán szűklátókörű voltam

Nem mentség

2012-01-10T18:12:00.000+01:00

Fene gondolta, hogy a gyerekpszichiátria ilyen megterhelő. Novemberben úgy készültem erre a kis kiruccanásra – mindenki ilyenekkel ámított –, hogy csak játszani kell a gyerekekkel, and have fun.

Mostanra eljutottunk oda, hogy saját gyerekeim vannak, úgy értem én vagyok az orvosuk, jesszusom, úgy, hogy tudásom enyhén szólva hiányos, igen halvány elképzeléseim vannak az ellátórendszerről, ráadásul mindig is féltem a gyerekektől. (Nyugi, biztonságban vannak, elég komoly a szupervízió.)

Arról nem is beszélve, hogy minél több (cuki) autistával találkozom, annál inkább meg vagyok győződve róla, hogy valahol én is a spektrumon helyezkedem el, csak sajnos nincs különlegesen kiemelkedő képességem egyik részterületen sem. Jó, a BKV térképéből egész jó vagyok, de a menetrendet nem tudom.
Szóval lehet, hogy ez megmagyaráz olyan dolgokat, hogy miért nem játszottam soha az (amúgy kortárs) unokatesóimmal a felnőttekkek való beszélgetés helyett, miért a lego volt a kedvenc játékom, miért nem hiányoztak a bábuk, miért teregetem szín szerint a ruháimat, miért nem köszöntem (és szólaltam meg), ha anya az utcán valakivel szóba elegyedett, miért nem szóltam a fodrász néninek, hogy nem ilyen hajat akarok, miért álltam bőgve az út szélén ezután, abban a hitben, hogy így nem ismernek majd fel a szüleim, miért tudtam leszoktatni le az öcsémet a verekedésről azzal, hogy nem reagáltam a közeledésére – hú, pedig ezért extra okosnak képzeltem magam eddig –, miért nem volt soha gyermeki értelemben véve igazi barátom és miért vagyok képtelen a valóságban, kizárólag virtuálisan új emberi kapcsolatot kezdeményezni.
Ami talán nem illik a képbe, az elég fejlett beleérző- és alkalmazkodó-képességem.

Rossz hírek – részlet

2012-01-09T22:53:00.000+01:00

A legkedvesebb rajztanárom nem tanít minket többet...

Nem vállal magánórákat – még nekem se –, mert egy héten négy szabadnapja van, és valamikor festenie is kell.

Mostanában folyton azon ábrándozom, hogy
a.) felvételizem a képzőre
b.) kiveszek pár hónap ﬁzetés nélküli szabadságot, és elmegyek valami tanyára/erdő közepébe alkotni
c.) férﬁaktsorozatot készítek gondosan megválogatott modellekről
d.) fentiek tetszőleges kombinációja

Ostobaságon gondolkodik

2012-01-08T18:48:00.000+01:00

Nem tudom eldönteni, hogy tényleg laza kapcsolatra vágyom-e.
Nem tudom eldönteni, hogy csak azért nem tudom-e eldönteni, mert fogalmam sincs milyen az.

Már megint kezdődik

2012-01-08T13:25:00.000+01:00

Persze, hogy a hosszú ideje legjobban sikerült képet sikerült a rajztömb borítójának belsejére festenem.

Hát így

2012-01-07T23:56:00.001+01:00

Most, hogy rettenetesen sok szabadidőm van, már-már azt érzem, hogy kezdek élni.

Meglepően sok dolgot lehet csinálni.
Meglepően sok hús-vér ismerőssel.

Megérte

2012-01-06T15:22:00.002+01:00

Az volt a szándékom, hogy amint az olló lenyisszantotta a copfomat, szóba sem hozom többet a hajamat, mert unalmas.

Az elmúlt másfél napban aztán annyi inger ért, hogy megváltozott a véleményem. Sok tanulsága van ennek a – mások számára minden bizonnyal idegesítően hétköznapi – hajvágás dolognak.

Talán, ahogy a patológiás mértékű megfelelési kényszerem évekkel ezelőtt először zátonyra futott, akkor kellett volna nagyobb levegőt venni, és egyszerre több szempontból változatni a világhoz való hozzáálásomon. Persze az is lehet, hogy úgy könnyebb lett volna, viszont ahogy mostanra eljutottam idáig, komolyabb kognitív munkát kellett végeznem, ami talán egyszer majd hasznos lesz.
Hogy mi köze van ennek holmi hajvágáshoz?

Mivel az arcberendezésemen és a testsúlyomon nem bírok változtatni (előnyös irányba), külsőségek tekintetében a hajam volt az egyetlen eszköz, amivel a magam szépségkomponensét befolyásolni tudtam. K egyszerűen csak zsarolt: ha levágatom, az válóok, L viszont jobban ismert így folyton az unikális, különleges jellegét hangsúlyozta egy hozzám igen szorosan tartozó dolognak.
Hiába gyűlöltem mind a hosszú haj maceráját, mind az önérvényesítő-képességem totális hiányát, mégsem léptem semmit.

Bizonyára azért, mert valóban lelkesedem az eredeti, egyedi, vagy olykor épp a különc dolgok iránt. Hogy aktuálisan a határon innen vagy túl vonz-e valami, az ugyanúgy fluktuál, mint a művészet és az őrület kapcsán. Mintha lenne valami, ami egy rugalmas fonal mentén húz el a valóságtól, miközben a racionalitás a normalitás szigorú cölöpéhez erősen rögzít.
A szerelemben ezt a fonalat a hajam jelentette. Ahogy ezt felismertem, arra is rá kellett jönnöm, hogy milyen szánalmasan gyenge ez a szál. A hiba pedig abszolút bennem van, mert azért lehetett ez így, mert féltem a személyiségem nagyobb szeletét feltárni, nem vállaltam a kockázatot erősebb kötelet fonni, egész egyszerűen azért, mert nem vagyok biztos benne, hogy nem selejtes-e a kenderkóc.

Nyilván az élet egyéb területeinek is megvannak a maguk változóan stabil fonalai.

Azzal, hogy a hajamat, ha nem is egyedi, de semmiképpen sem átlagos hosszúságúból egy tucatfrizurára cseréltem – ami akár még jól is áll – egy tartósan jelenlévő, halvány fényű, folyamatos vonalszerű különlegességet, egy villanásnyi, pontszerű különlegességre cseréltem.

Tudtomon kívül tartottam tükröt egy csomó embernek. Néhány esetben a reakcióiknak komoly önismereti értéke lett volna, ha vissza tudom jelezni... de persze arra is csak most jöttem rá, hogy mennyi mindent tudtam meg róluk.

Különben is, legyőztem a fodrászfóbiámat, és olyan hajam lett, amilyet általános iskolában úgy szerettem volna.

Életemben először biztosan tudom, hogy tényleg megfeletem.
Mert saját magamnak tettem.

Minusz 80 cm

2012-01-04T22:02:00.000+01:00

Ajánlott irodalom

2012-01-03T23:28:00.003+01:00

Emlékszem, amikor először olvastam a Lét elviselhetetlen könnyűségét – tényleg emlékszem, pontosan hét éve volt, amikor K elment Indiába, és kiagyaltam, hogy szakítani fogok vele* – nagyon nagy hatással volt rám, máig versenyben van a legnagyobb könyvélményeim címért.

Ma véletlenül megnéztük itthon a ﬁlmet.
Aktualitása minden tekintetben hátborzongató.

...és mellékesen minden benne van, amit a féltékenységről tudni érdemes.

*majd négy év múlva eljegyzett, és további fél év kellett a tényleges szakításhoz, de most nem erről akartam írni

Hiába

2012-01-03T16:36:00.000+01:00

~~Kicsit~~ zavar, ami körülöttünk jelenleg történik. Hiába képzelem el újra és újra, hogy képtelenség, hogy ennél még rosszabb legyen... Olyan logikai buktatókat raknak sorra elénk, hogy lassan csak a téboly jelenti majd az egérutat, mert értelmesen átjutni rajtuk elég fárasztó.

Ha nem tudnék időnként futni pár kilométert sebességre centrált gondolkodással, nem szippantana be a saját világába egyetlen könyv sem, nem lennének ilyen rettenetesen helyesek az ovisok – akikhez éppen szerencsém van –, egészen biztosan a hajamat tépném*, hogy nem mégis inkább a Feketeerdpőben bámulom a hóesést.

*még holnapig

Jó reggelt

2012-01-03T06:31:00.000+01:00

Ez akkor most mit is jelent?
Ha jól értem – könnyen lehet, hogy nem – régión belül azt a kórházat választom, amelyiket akarom?
Mégis mit gondolnak, mekkora tömegek fogják a belsőbárándpusztai kórházat választani az egyetemi klinika helyett? Jesszusom.

Kösz :)

2012-01-02T20:53:00.000+01:00

"Egyetlen idegesítő tulajdonságod van, hogy nem hiszed el, hogy nincs igazán idegesítő tulajdonságod."

700

2012-01-01T17:15:00.001+01:00

Történetesen ez a hétszázadik poszt, teljesen véletlenül.Kiváló alkalom a visszatekintésre.

2011 minden kétséget kizáróan többet adott nekem, mint előttebármelyik év. Tette mindezt úgy, hogy igazán nagy változások,igazán nagy események nem történtek. Mégis, sok apró dolog jöttszépen sorban, ami miatt egyszer csak felnőttem.
Ahogy elkezdtem dolgozni pszichiátrián, olyan kollégáimlettek, akikkel végig nagyon szerettem dolgozni, olyan emberekkeltalálkoztam nap, mint nap, akik hihetetlenül érdekesek, és arettegés attól, hogy valójában mégsem ezt akarom, előszörátalakult gyermeki lelkesedéssé, majd megnyugvássá. Olyan voltez az érzés, mintha nagyon sokáig gyalogoltam volna egyláthatatlan úton, még akkor is amikor szinte egymást érték acsábító leágazások; olyan volt, mintha valaki végig fogta volnaa kezem, akkor a legerősebben, amikor mások kinevettek, le akartaklökni, vagy épp a veszélytől féltettek, aztán egyszer csak ottvoltam a kapuban, és akkor visszafordulva megláttam az egyértelműjelzéseket az utat szegélyező fákon.
Hogy nem tévedtem el, azenyhe kifejezés.

A kapun belül aztán egyből indult egy újabb kaptató, talánegy olyan csúcs felé, ami talán régebben is vonzott, csak perszenem tudtam, hogy máshonnan is meg lehet közelíteni. Ha valahamegtanulok rajzolni, azt merő véletlenek sorozatának köszönhetemmajd, éppen úgy, mint a pszichiátriát.

Amikor ezt felismertem, az élet egyszer csak borzasztó könnyűvévált. Aztán a kapcsolatunk L-lel újra rámrakta az omnipotenciaillúziójának súlyát. Azt képzeltem, ha én mindent, de főleg hatalmas teret és tengernyi bizalmat adok, az elég lesz, hogy a szerelmemrózsaszín ködében meglásson engem, elég lesz megmutatni avilágnak a lehetetlent. Hát nem volt az. Azt hiszem, ezt elfogadnivolt a legnagyobb küzdelem. L-t pedig nem akkor veszítettem el,amikor végre elismertük, hogy nem tudunk együtt tovább menni,mert a közös utunk nem tart sehová, hanem amikor valaki egyjelentéktelen kavicsot meteorként hajított a bizalom tengerébe. Akeletkezett szökőár mosott el mindent.

De még ezzel együtt is szerettem ezt az évet. Minden napjatanított, edzett. Minden új és régi ismerős, beteg ésegészséges, családtag, munkatárs és barát új perspektívátmutatott. Minden lefestett folt, megkarcolt vonal tanulságos volt.

2011 lett a vázlat, talán 2012 a lehetőség arra, hogyelkezdjem az élet festményét kidolgozni.

Új év, új élet

2012-01-01T08:13:00.003+01:00

Amikor azt mondtam, hogy nyitnom kell a világra, nem feltétlenül arra gondoltam, hogy rögtön olyan bulikba megyek, ahol a különböző kábítószerek különböző beviteli módozatait szemlélhetem igen közelről.

De elismerem, ezen át kellett esnem.

(Ja, és gondoltam hazafelé lefotózom a menő Grincs feeling/Leia hercegnő hajam árnyékát – az inkognitó miatt, ugye – de basszus, világos lett)

Az év utolsó éjszakája

2011-12-31T12:38:00.001+01:00

Hoznak egy beteget hordágyon, besüppedve a rögzítések közé, gyakorlatilag porrá zúzódva. Az a kedves kollégám referálja, akiről azt mondják, mikor a kórház épülete is összeomlik, akkor is ott fog állni a romok tetején, a beutalókat zászlóként lobogtatva.
Ötvenkilenc csontja eltört, kiugrott az ablakon. A szomszédok nem értik, mert nővér volt, az egyetlen a házban, akinek még volt munkája.
Kérdőre vonom a kollégát, hogy miért nem traumatológián van, vagy intenzív osztályon, vagy valahol máshol?
Ránézek a betegre, gyakorlatilag úgy néz ki, mint egy kegyetlenebb fajta darabológyilkos áldozata. Átfut az agyamon, hogy a mozgó szája, ahogy lélegzik, csak tébolyodott agyunk játéka, már régen el kellett volna véreznie.
Traumatológia, ötvenkielenc csonttörés, intubálás, fájdalomcsillapítás... hisz tőlünk messze van a röntgen, nincs monitor, nincs lélegeztetőgép, nincs vérraktár, nincs személyzet, nincs semmi ilyen esetben használható... hívnám a központot, hogy hova küldhetnénk... közben hallom a kollégát, amint sorolja a kórházakat: x kórházban nincs hely, y kórházban nincs orvos, z helyen nem fogadják...
Mi ez az egész?
Majd szétvet a felháborodás, felnézek a betegről. Látom, hogy patakokban folyik a vér a nappali szőnyegén.

Az élet egy korcsolyapálya

2011-12-30T14:31:00.001+01:00

Amikor önfeledten siklasz a jégen, gyorsan olvadnak a körök, egyre jobban bízol benne, hogy mindenki legalább úgy korcsolyázik, mint te, egyre kevésbé ﬁgyelsz a gyanús jelekre, a fontos egyedül az marad, hogy te ne hibázz, elfelejted, hogy valaki egyszerű botlása, ha éppen melletted halad, mindkettőtök óriási bukásává válhat.

...ezért fáj most borzalmasan a térdem – meg a nagyobbik korcsolyapályán jéggé fagyott szívem.

Legyen már világvége

2011-12-30T00:37:00.000+01:00

Amikor két rendkívül kellemetlen találkozó közül kell választanod, titkon egy kellemes harmadikra vágysz.

Persze a valóságban eleget teszel a kötelezettségeidnek, véletlenül sem hágod át az erkölcsi kereteidet és sütkérezel az önsajnálat langymeleg sugaraiban.

Mert a sors igazából jófej, korlátozza a lehetőségeidet.

Még egyszer lássam

2011-12-29T12:45:00.000+01:00

Ugyanannyi idő telt el amióta utoljára ezeken a helyeken voltam, mint amennyit gimibe jártam – pedig egy örökévalóságnal tűnt először, a második nyolc év úgy telt el, mintha nem is lett volna. Hátborzongató. Ribillió, csöpögő nosztalgia, busz indulásig Marxim, egyes pizza, vbk, csöpögő nosztalgia, séta haza, csöpögő nosztalgia.
Csak a vége ne lett volna. Csak az a telefon, csak L ne lett volna akkor.

Minden, ami azon az estén volt az elmúlásról szólt:
a vágyról, hogy legyen úgy, mint rég; vágyról, hogy múljon el egészen.

Mindegyik irreális.

Külcsíny és belbecs

2011-12-28T22:10:00.000+01:00

Bizonyos dolgokkal néha túlzásba esünk, annyira elmerülünk, hogy kizárjuk a külvilágot. Mint mikor nyári szünetben megtaláljuk a világ legjobb könyvét, felvisszük a titkos helyünkre, és naphosszat olvasunk, csak néha szagolunk bele a levegőbe, megerősíteni magunkat abban, hogy még létezünk.
Ezekben a pillanatokban nem számít, hogy mi az ebéd, hogy egyáltalán van-e ebéd, kit érdekel, hogy lenne más tennivaló. A könyveknek, a világ legjobb könyveinek hatalma van.
Időről időre újra megbizonyosodom erről. Az év századrészében, amikor otthon vagyok, a polcok folyton kivetik magukból a maminti jelölésű könyveket, amiket régen nem olvastam el, mert hiába mondták, hogy jó, nem hittem el, mert nem tetszett a borító, vagy a betűtípus, vagy az illusztráció, vagy valami teljesen lényegtelen dolog.
A tegnapi napon a Tündér Lala művelte ezt, előbukkant porosan, kifakult gerinccel, csúnya fedlappal.
Nem sok hiányzott, hogy megnyíljon tündéroroszág kapuja, de aztán mégis vége lett.

További hálaadás a családomért

2011-12-27T00:11:00.002+01:00

Ha tudnék írni, a mai nap benyomásai egy regényt kitöltenének.

Anya éneke lenne a bevezetés a hitről, minden átadott ajándék egy-egy önálló epizód az emberismeretről.
A beszélgetés G-vel egy korábban gyávaságból félbehagyott kötet folytatása lenne a kerekesszékről, a csonkolásról, az emberi méltóságról, a félelmekről, a szembenézés és megbékélés harcáról.

Igazán sajnálom, hogy nem tudok.

Szép rendben

2011-12-25T19:43:00.000+01:00

Vannak dolgok, amik mindig ugyanúgy vannak. A karácsonyi rituálé tradicionálisan a legszigorúbb, nem emlékszem, hogy valaha eltértünk-e tőle. A fadíszítés, az istentiszteletek, a halrudacskák, a bosszankodás, hogy ilyenkor mindenki normális ételeket eszik, csak mi eszünk minden évben halrudacskát krumplipürével, az étkészlet, a bejgli, a vaníliás kifli, a kókuszkocka, az angyalkás gyertya, a szép ruhák, a csendes éj.
Mindig ugyanúgy.
De most, egy napos csúszás és... hiába adtam oda és bontottam ki már jó ideje az ajándékokat, hiába mentem el a délutáni istentiszteletre, hiába kaptam süteménymérgezést; mintha képtelen lennék elhinni, hogy ez az ünnep ugyanaz, mint egy éve. Nem tudom, hogy mi a karácsony, de idén biztosan nem azt ünnepeltem, talán eddig sem, ki tudja.

A szokásoknak persze változniuk kell; némelyik eltűnik, hogy helyet engedjen valami újnak. Tavaly óta húzzuk egymást – küldök mindenkinek egy nevet e-mailben, akinek ajándékot* kell kitalálni, jelképes összegért –, és ez bizonyos létszám felett (23) egészen élvezetes, maradhatna még pár évig.

Vannak olyan keretek, amik nem korlátoznak, csak biztonságot adnak.
Ezekért örökre hálás leszek a családomnak.

* részemről:

Karácsonykor

2011-12-24T16:43:00.000+01:00

Persze nem öltöztem angyalnak, mert gyáva voltam.
(Az egyik mentős srác egy macis sapkával próbálkozott, hátha befektetem, mi lenne ha szárnyakkal jönnék?)
De azért az ünnepi hangulat jegyében ilyen kedvesen várom a mai önként jelentkezőket:

Cím nélkül

2011-12-24T00:17:00.000+01:00

Ma csúnyán arcul csapták a bennem lakó pszichiátriát.

Adventi gyorstalpaló

2011-12-23T13:05:00.001+01:00

Fürdőszoba kitakarítva, száradt ruhák elpakolva, mandarinfa*, ﬁkusz**, orchidea*** ismételten tetvetlenítve, majdnemazösszes ajándék beszerezve, fonendoszkóp feldíszítve, jeee.

*párkapcsolat – két maradék leveléből egy lehullott
**család – a legstabilabb növényem
***munka – újra hajt, ezúttal három bimbóval teli ág növöget

Az a bizonyos törvény

2011-12-22T23:53:00.000+01:00

Elcsábultam belekukkantani leendő tudományos tevékenységem gyakorlati részébe. Persze korán felkeltem, de ami elromolhatott, az a tiszteletemre el is romlott. Így némi szabadidő keletkezett beszerezni a karácsonyi ajándékokat, majd a sok-sok hibából sokat is tanultam.

Estére pedig Gabó elrángatott a müpába erre, ami tök jó volt, egészen onnantól, hogy szétszórtunk a vörös szőnyegen egy zacskó m&m's-t, ~~a végéig~~ amíg túléltem fulladásos halál nélkül az estét, de csak a mellettem ülő nő fantasztikus érzéstelenítős cukorkájának köszönhetően, különben az orgonistától másfél méterre, a piano rész legpianobb szakaszán haltam volna bele a köhögésbe.

Remek egy nap volt ez.

Nyávogás helyett

2011-12-21T20:36:00.002+01:00

A karácsonyi bulik meg a hóesés kétségtelenül segítenek ráhangolódni az ünnepre, de egyelőre úgy tűnik a hátralévő két nap rettenetesen kevés.

Próbálkozzunk a kedvenc karácsonyi énekemmel –
a református énekeskönyv 328. éneke, vagy Adeste Fideles, Andrea Bocelli előadásában

Ahol tartunk

2011-12-20T23:22:00.002+01:00

Mivel huszonnegyedikén nem leszek otthon – mert éppen angyali küldetésemet teljesítem egy különleges helyen* – lemaradok a karácsonyfadíszítésről (többek között). Amióta tudjuk, hogy nem a Jézuska hozza a fát, pláne amióta műfenyő, ez az én feladatom volt.

Ma a hármas számú munkahelyemen én díszítettem, és – ó, jesszusom – egy pillanatra azt képzeltem, hogy hasonlít az érzés.

*lásd lentebb

Mérföldkövek

2011-12-19T21:15:00.000+01:00

Megvan a fodrász, jövőre már új hajam lesz.

IKL meg ~~megcselekedte~~ megírta, amit...

Legyen már szerda

2011-12-18T13:07:00.001+01:00

Ez a százhatvannyolc óra kétségtelenül versenyzik az életem legborzalmasabb hete címért, bár tartok tőle, hogy képes leszek még kreatívan önsorsrontani.

Az történt ugyanis, hogy egy harminchat óra munka, némi alvás, harminchat óra munka némi alvás ciklusból sikerült kikeverednem egy csütörtök-péntek-szombat-vasárnap-hétfő-kedd ügyelet kombinációval (ez egyben az illegális szabim kezdete). Természetesen hosszú idő óta a legrosszabb éjszakák követik egymást zsinórban, és valamikor a nulladik nap környékén megbetegedtem – nem nagyon, csak hangom nincs, meg néha nem kapok levegőt. Mindennek következtében szörnyen kritikátlanná váltam, és mikor az éjszaka közepén a feltehetően epegörcsben fetrengő beteg édes mamája puszta jószándékból felajánlotta, hogy akkor legalább egy kis töltöttkáposztát hozna szegénykének, hangosan felröhögtem, és csak annyit tudtam reagálni, hogy ugye most csak viccel velem.

Csak az vigasztal, hogy többet például ide nem jövök hétvégére, hétköznap is már csak párszor, de ezek az emberek mindent elkövetnek, hogy kigyomlálják belőlem az empátia utolsó csíráját is, hogy a világ jobbá tételénak lehetőségében ne reménykedjek többé.

Amikor sokat dolgozom egyszerre, mindig arra jövök rá, hogy nekem semmi közöm az orvosláshoz, semmi hivatástudat nincs bennem, egyetlen gondozott beteget sem tudnék elviselni.
Valójában a szüleim különc kis életét szeretném élni, akik pénteken fogták a három gyereküket, elmenekültek a világ egy védett zugába, és csak azért maradtak kapcsolatban a modern korral, mert villanyt meg gázt csak pénzért lehet kapni.

Az pedig, hogy advent utolsó vasárnapja úgy virradt rám, hogy még egyetlen percet sem foglalkoztam a karácsony gondolatával, elég nagy szégyen.

Folyton fázom

2011-12-16T21:45:00.000+01:00

Egyszer csak azt veszem észre, hogy ott állok a Nyugati előtt, várok L-re és a nővérére, nem értem miért, minek; miért nem bírok elszakadni. Fújja a szél a hajamat, fázom, a rádióban szól a One, nem meglepő, hogy kicsordul a könnyem, naponta ötször fordul elő. Eszembe jut, hogy pár éve még az volt a gondom, hogy nem tudok sírni.

Nem akarom, hogy közhelytárrá változzon ez a blog, én igyekszem türtőztetni magam. Talán nemsokára újra megtelik tartalommal az életem, majd esetleg akkor írok élvezetesen...

Mindenki magából

2011-12-15T19:26:00.000+01:00

Van valami különösen vonzó az autista gyerekeben. Velük egy egyszerű játék alatt teljesen el kell engedni magunkat, olyan mértékben rájuk kell hangolódni, átlépni az ő kis világukba, hogy ez már kifejezetten érdekes élmény.
A sérült gyerekek körül eleve van egy különleges légkör, sőt általában a sérült emberek körül. De még soha senki mellett nem éreztem ennyire, hogy megértem a problémáját.

Nincs vigaszom s nem erényem a bánat*

2011-12-13T17:50:00.000+01:00

Napok óta kényszeresen megnyitom a bloggert, nézem pár percig a monitort, majd szomorúan rájövök, hogy nincs mit mondanom.
...meghalt a mandarinfa.

Úgy érzem, hogy egy üres, koszosan szürke falú doboz lettem. Erről már nem érdemes beszélni, és amióta „túlzásba viszem a kitárulkozást”, kedvem sincs.

*

Közeleg...

2011-12-10T19:49:00.000+01:00

Vajon mi történne, ha szenteste angyalnak öltözve vizitelnék a zártosztályon?

meghitt hangulatot varázsolna
néhány beteg korábban kérné el az esti gyógyszereit, állapotrosszabbodását észlelve
páran öröké tartó, terápiarezisztens őrületbe sodródnának
engem barátságosan leültetnének az ápolók a kezelőben, de nem engednék, hogy tovább viziteljek

Lassan meg kéne barátkozni a valósággal

2011-12-08T21:21:00.000+01:00

Egy csöppet elkéstetek.

Holnapra

2011-12-07T23:01:00.000+01:00

Ugyan

2011-12-06T22:44:00.000+01:00

Másfél nap arra, hogy beleszeressek a gyerekpszichiátriába, irreálisan rövid.

A káosz eluralkodott

2011-12-05T23:31:00.000+01:00

Az egész úgy kezdődött, hogy megkaptam a diplomámat, és nem volt munkám.
Megkaptam a pecsétemet is, és lett egy munkám.
De akkor már reménykedtem benne, hogy az csak mellékállás lesz.
Lett főállásom, de először nem kellett ügyelnem ott, mert csak vendégségben voltam gyakorlaton.
Aztán megérkeztem az valódi munkahelyemre, szubolni kellett, mellette ment a mellékállás.
Beiratkoztam rajziskolába.
Egy idő után besokalltam, nem volt jó a mellékállás, elmentem helyette máshova.
Helyesebben két másik helyre.
Közben befejeztem a szubügyletet, és valódi ügyeletes lettem a rendes munkahelyemen.
De persze vérszemet kaptak a mellékállásban, és egyre több munkára lehetett rábírni.
Végül elment a főmunkahelyről egy csomó ügyeletet ellátó kolléga, megemelkedett a havi ügyeletek száma.

Ezzel betelt a naptáram, de hozzájött egyetlen egy picike program, és az egész bedőlt.
Már-már úgy érzem kicsúszott a kezemből a kontroll.

Felmondok. Legalább egy helyen.

Összpontosítsunk

2011-12-03T12:04:00.001+01:00

Elkezdtem feltérképezni a fodrászokat, akik potenciálisan részesülhetnek a megtiszteltetésben, hogy a méteres hajamat levághatják.

Alapfeltétel, hogy ~~nagyon jól~~ tökéletesen vágjanak hajat, tekinettel arra, hogy életemben kétszer voltam fodrásznál, mindkétszer borzasztóan elbántak velem, és ennek már tizennyolc éve.
Nem hátrány, ha a levágott arany tincseim nem a kukába kerülnek, azaz hajfelvarró vagy parókakészítő kontakttal rendelkeznek.
Kivételesen az ár – az irrealitás határait át nem lépve – nem számít.

Még ez is

2011-12-01T23:13:00.000+01:00

A világ legcukibb főnöke észreveszi, ha baj van, elvisz moziba, majd rábeszél, hogy menjek el vele vacsorázni.
Holnap utoljára a főnököm.

Ezek a napok a veszteségekről szólnak.

A függőségen túl

2011-11-30T20:29:00.000+01:00

Viszlát addiktológia, búcsúsüti, mandula. kakaó, mufﬁnsütő, koszorú, rézlemez, kiadványszerkesztés, laptükör, tipográﬁa, mosogatás, mr2, karácsony, edzés, kalóriaszámolás, fodrász, rémálom, dexter, üresség.

Betegek, ismerősök, betegségek, idegenek, hideg, tömeg, tömött nyakizmok, fejfájás, algopyrin, ginzeng, szívdobogás, menekülés, csigaház, otthon, üresség.

Jelentem

2011-11-27T19:40:00.002+01:00

Döntöttünk.

Bűnhődés

2011-11-26T14:36:00.000+01:00

Régen, ha nem tudtam dönteni, akkor elmentem istentiszteletre, imádkoztam este, megnyugodtam, és ahogy a dolgok alakultak, az később helyesnek bizonyult.

Most egy isten helyett, ezer emberhez fordultam, egyre feszültebb vagyok, és úgy érzem, bárhogy döntenék, megbánnám.
A legrosszabbat mégis azzal teszem, hogy hónapok óta csak halogatom.
Ez így brutálisan destruál.

Nyomorult

2011-11-25T22:28:00.000+01:00

Ezúton üzenem minden olyan szemétláda sutyeráknak, aki azt gondolja, hogy jó ötlet (neadj'isten vicces) egy mentálisan retardált szerencsétlent leitatni vodkával, hogy neeeem az, és soha ne kerüljön a szemem elé.

Már alig kell aludni karácsonyig

2011-11-24T22:54:00.002+01:00

Ezen a héten (hétfő reggeltől jövő hétfő este 10-ig)
7 + 1/4 + 7 órát (<15 órát) töltök el itthon.

Lehetett volna ez 30%-kal több, ha ma nem megyek el a "Duracell-nyuszi-e a pszichiáter?" ill. "Cserélhető-e benne az elem?" kérdéseket feszegető antiburnout vacsorára.
(valamilyen titokzatos tudatalatti asszociáció miatt megszólítva éreztem magam)

Most asszem alszom.

Nézőpont kérdése

2011-11-23T22:15:00.000+01:00

Nem tudom, ez normális-e, de ebben a pillanatban (miután elolvastam IKL írását) nagyon hiányzik az anyám.

Ez furcsa, mert amúgy érzelmek nélkül, színtelen, üres fejjel loholok ide-oda, csak néha állok meg sajnáltatni magam.

Meg az is furcsa, hogy ha valami hiányzik, az a hiány tárgya szempontjából pozitív érzelem, pedig a hiánynál nem is létezik igazán negatívabb dolog.

Jó dolgok

2011-11-23T00:02:00.000+01:00

Egy ismerősöm ismerősének tumoros betegség miatt ginsenosid használatát javasolták, az ismerősöm pedig nálam érdeklődött, hogy mi is ez.

Sokmindent kiderítettem neki, de az igazán fontos, hogy tulajdonképpen az egyetlen dolog, amire szükségem van az élethez, az a ginzeng.

Mérgelődik

2011-11-22T00:40:00.003+01:00

Jó lenne, ha egyes tanárok felfognák végre, hogy folyamatos lelkiismeretfurdalás-keltéssel és nulla pozitív visszajelzéssel nem lehet embereket tanulásra bírni, pláne ha esti iskoláról és felnőt hallgatókról van szó.

Én igenis azért járok abba a retkes suliba, mert ott kapom meg az életbenmaradáshoz szükséges jószót és elismerést. De ha szó szerint ugyanazt a ~~tanácsot~~ leszúrást kapom az aktrajzoláshoz, mint a pálcikaemberszerű izéket felvázoló padtársam, az kicsit fáj.
Arról nem is beszélve, hogy valamivel félidő után – mikor én már majdnem kész voltam a tónusozással – köcsögség az eredeti (tkp. szórt) fény irányára 120°-ban* reflektort el- és üzembe helyezni.

*magasan lévő neonfénycsövek tömege vs. padlóról 60°-ban felfelé irányított fénynyaláb

Bók

2011-11-20T17:45:00.000+01:00

„[...] és akkor talán duracell-dokinéni nem olyan aszaltszilva fejjel fog grasszálni [...]”

(egy kedves kollégámtól)

Minden a maga idejében...

2011-11-18T19:18:00.000+01:00

Tegnap este, gólya korom óta először rossz irányba szálltam fel a metróra, persze pont akkor, amikor a bérletemet otthagytam a kórházi köpenyemen lógni.
Mindenhonnan elkések, vagy indokolatlanul korán érkezem. Lehet, hogy csak az időjárás teszi, de borzalmasan gyűlölöm magam körül a világot, legszívesebben csak feküdnék, nézném a haldokló növényeimet...
Reggel még azt gondoltam, csak arról van szó, hogy nem ébredtem fel, összeadódott a kialvatlanság, de amikor kilenc óra előtt a negyedik kávétól sem emelekedett hetven felé a pulzusom, és továbbra sem találtam érdekesnek ~~az előadásokat~~ semmit, feladtam.

A világ legjobb fej főnökének terápiás javaslata az volt, hogy menjek be egy sokáig nyitvatartó könyvesboltba, majd hívjam fel valamelyik barátnőmet, és menjünk el valahova. Ez utóbbira nem maradt erőm, de pár könyvet azért sikerült beszereznem.
Pl. Robert Scruton: A pesszimizmus haszna és a hamis remény veszélye c. könyvét. Tegnap ugyanis Kovács József az öngyilkosság etikai vonatkozásairól tartott előadásán (ami nagyon jó volt, mint általában) elejtett egy megjegyzést arról, hogy egyes elméletek szerint a depresszióban észlelhető negatív kognitív torzítás, nem is mindig torzítás, hanem a normális emberekre jellemző optimista/ pozitív átkeretezésre való képesség hiánya.

Azt hiszem ez a legalkalmasabb pillanat arra, hogy ezt az elméletet magamévá tegyem.

Egy fárasztó nap után

2011-11-16T19:21:00.000+01:00

És akkor hazaérve töltsük el együtt az estét –
ki-ki a maga számítógépe előtt.

A jelképekről

2011-11-15T15:53:00.005+01:00

Hiába próbáltam megtisztítani a kártevőktől a múltkor, úgy tűnik csak látszatmegoldás volt. Újra megtetvesedett. Most már nem csak szomorú, hanem dühös is vagyok. Ráadásul megfertőzte a ﬁkuszt is, amit apukámtól kaptam.

Végső kétségbeesésemben megkérdeztem L-t, hogy kidobjam-e a beteg mandarinfát. Azt mondta, miért dobnám ki, amikor annyit ápolgattam, metszegettem eddig?

A kapcsolatunkat jelképező fáról* beszélünk.
Vajon létezik valóban hatékony növényvédőszer? Vajon létezik igazi gyógyír?

*Az eredeti szeptemberben halt meg – de azért még mindig őrzöm a szegény kis csonkját a sarokban.

Menekülés

2011-11-15T10:15:00.000+01:00

Azt hiszem elmegyek, és megnézem a képeimet a BAB Galériában.

Van remény

2011-11-14T19:31:00.001+01:00

A fagy gondoskodott arról, hogy a mai napom szabadon felhasználható legyen. A kolléga kocsija ugyanis úgy döntött nem indul el reggel, így tehát bevonatoztunk a városba, de ekkorra már annyit késtem volna, hogy gyakorlatilag kivégeznek a tömött sorokban várakozó betegek. Végülis L-nek átadtam az egész napi munkát, mindkettőnk érdeke ezt kívánta.

Így történt, hogy a mai napon lett feleősségbiztosításom, megsarkalódtak a csizmáim, lett egy új ügyeleti cipőm, leadódtak a szerződéskötéshez szükséges dokumentumaim, feltöltődött a hűtő, és még rajzórára is elérhettem volna, ha végül nem lett volna úrrá rajtam már megint ez a k*tt fáradtság.

Azt hiszem, holnap is hasonló kéne, mondjuk valami masszázsfélével kiegészítve.

Megrekedt

2011-11-13T19:34:00.002+01:00

Most jött el a pillanat, amikor egyszerűen már nem tudom magamnak logikusan megmagyarázni, miért engedem így folyni az életemet.

Tisztában vagyok a feladataimmal, a kötelességeimmel, még talán azzal is, hogy mitől érezném magam jól és hogy pihennem kéne. És ez egyben a maximum, amit tenni tudok. Tisztában vagyok vele. Nem gondolkodom rajta, nem tervezek, nem keresek megoldást. Nem csinálok semmit, annyira, hogy a nem tudom lemondani a munkát sem, az borzasztó erőfeszítést igényelne.

És saját magammal még valahogy elvagyok, az önkínzás nem fáj. (Ez furcsa, de tényleg nem.)

Amit másokkal teszek, az borzasztó. A lelkiismeretfurdalás enyhe kifejezés, ez a kínok kínja. Valami fertelmes patológia. Azokkal teszem ezt, akiket nagyon szeretek. Idegenekkel sosem – milyen aljasság ez. Akkor hagyom ott őket teljesen magukra, amikor szükség lenne rám. Pedig milyen kevésszer van. Mi értelme egyáltalán az életnek, ha az ember akkor nincs jelen, amikor szükség van rá? Mi más lehetne még?
Amikor anya beteg lett, úgy éreztem képtelen vagyok gyakrabban hazamenni. Amióta apa beteg lett egyetlen egyszer beszéltem vele – egyszer a hosszú évek alatt. Amióta G beteg lett képtelen vagyok vele beszélni, az is kétséges, hogy a szemébe tudok majd nézni karácsonykor. Amióta L lábát begipszelték, és ki sem mozdul a lakásból, alig megyek haza.

Az eszemmel tudom, hogy mit kellene tennem. Képtelen vagyok rá. Nem megy.
Azt hittem túljutottam ezen a hülye szorongáson, amikor a belgyógyászaton megtanítottak telefonálni.
Hát most tessék, újra itt van. A részemmé vált, orbitális jellemhibává.

Túlélésre játszik

2011-11-13T10:15:00.002+01:00

Egyelőre úgy tűnik, hogy túléltem a túlélnivalót (~~majd írok~~ írtam róla a megfelelő helyen), de ha így haladnak a dolgok, akkor lehet, hogy csak a szenvedéseimet lehet meghosszabbítani.
Miután este kilencre megérkeztem, negyven óra talpon levés, egy spontán PTX* és kb. ötven kilométer (igazából legalább száznak tűnt, de annyira nem voltunk jók) után, megelpően kevés fájdalmat érezve lényegében belezuhantam az ágyba, hogy hajnali ötkor felkelhessek, eljöhessek dolgozni**, hogy megkapjam azt a mélyütést, ami miatt bár most teljesen elkeseredett vagyok, de el tudom végre határozni, hogy tényleg kevesebbet vállalok – annál mindenképpen, mint amire egyáltalán képes vagyok.

Most eszembe jutott, hogy a fehérvári felvételin a szakmai tételek mellett azt kérdezték, hogy mit teszek akkor, ha a főnököm olyan feladatra kér meg, amit biztosan sehogy sem tudok megcsinálni adott időre. És hát ugye vagy megmondom, hogy nem tudom megcsinálni, vagy segítséget kérek. (Lehet, hogy van más megoldás is, arra nem jöttem rá.)

Vajon ez a gyakorlatban miért nem így van? Vagy mit gondolok, ki vagyok én, hogy rám ez nem vonatkozik?

*baromi rossz egy szál fonendoszkóppal és vérnyomásmérővel beteget ellátni, még akkor is, ha tíz percen belül ott vannak a mentősök
**kivételesen nem önszántaból, sírva könyörögtek érte

Benyomások

2011-11-10T22:22:00.001+01:00

Még gimiben a helyi művészmoziban láttam először a Bábok c. filmet.
Nem igazán emlékeztem már a történetre, csak arra, hogy nagyon jó volt. Ez sajnos általában igaz, könyvet olvasva is. Intenzív hatást gyakorolnak rám, de maga a cselekmény, a szereplők nevei rövid ideig maradnak meg, egy elég nehezen leírható komplex benyomás marad csak az egészből.
(Ugyanez igaz pl. a gyógyszertanra is, ez mondjuk nyilvánvalóan nem túl előnyös.)

Ezt a filmet viszont nagyon érdemes volt némi pszichiátriai ismeret birtokában újranézni.

Hang – kép

2011-11-09T21:33:00.002+01:00

Egy pár hónapja kb. hetente hívogat egy szerencsétlen call centeres ügyintéző, hogy kössek balesetbiztosítást, nyugdíjelőtakarékossági izét, meg ezt, meg azt, nagyjából egyenletesen vizitszituációban, de tényeleg nagyon sokszor, már a nevét is megtanultam.
Ma a szabim első napján egészséges embereket vizsgálatam a fenti fiatalembert is alkalmazó cégnél, láttam a nevét a listán, egy pillanat erejéig végig is futott az agyamon, hogy jé, lehet, hogy ő az. Aztán tényleg ő volt.

Nem is tudom, hogy csalódás volt-e, talán igen, de nagyon nem passzolt a hang az emberhez. Egy negyvenes, elegáns, bankárkülsejű fickót képzeltem el még eredetileg (mint, amilyenek a többiek voltak a valóságban), ehelyett egy velemkorú, farmernadrágos, színespólós, trendin felnyírt hajú kissrác volt.

Amúgy soha többet nem vállalok el munkát szabadság idejére.

Nyugalom

2011-11-08T18:17:00.000+01:00

Ma tévedésből reggel nyolc után tíz perccel nem a kórház elől, hanem a Kozma utcától késtem. Aztán kiderült, hogy el nem késtem, mivel nem a kórház elé mentem, hanem eleve a tényleges célponthoz, így volt egy bő háromnegyed órám, amit szabadon eltölthettem a minusz ezer fokban.

Mindig is imádtam a temetőket, az első lakásunk is egy temető mellett volt, oda vitt anyukám sétálni három és fél éves koromig. Azóta is valami miatt borzasztóan vonz ezeknek a helyeknek a nyugalma. Az Új Köztemetőben még sosem jártam, bár amíg arra dolgoztam, mindig sóvárogva néztem a hatalmas bejáratot.
Hatalmas, bejárhatatlan maga a temető is, magányos bóklászásra tökéletesen alkalmas. Hihetetlenül jólesett a közhelyesen temetői vadgesztenyefák és krizantémbokrok között mászkálni. Olyanok voltak most ezek a virágok, mint valami puha párnák, amelyek csak arra várnak, hogy rájuk hajtsd a fejed...

A nap valódi célja az IMEI* látogatása volt. Ezek a helyek egymás mellett. Rossz belegondolni.
Először megrázó, aztán végtelenül nyomasztó élmény volt. Majd írok róla, ha már feldolgoztam.

*Igazságügyi Megﬁgyelő és Elmegyógyító Intézet

Milyen munka ez?

2011-11-07T22:30:00.000+01:00

Miután három kávé is alig volt elég, hogy kivánszorogjak az ágyból, és alig vártam, hogy elmehessek képgrafika órára, hogy lenyomtathassam a hidegtű képeimet és rajzolhassak csontvázat, az egész napomat elrontotta, hogy az ornamentikus mintázatú lenyomaton az itthoniak mindenféle fallikus szimbólumokat vélnek felfedezni, meg hogy az anatómia tanár most már azzal jön, hogy tőlem többet várt.
Mert csak ezt sikerült ma.

Beszélő kórképek

2011-11-04T22:23:00.001+01:00

A magyar nyelv olyan szépen fejez ki dolgokat.

Nem tud megemészteni valamit.
Nem megy le a torkán / nem tud lenyelni valamit.
Szívére vesz valamit.
Nagy teher nyomja a vállát.
Nem tud szembenézni a problémával.
Rosszmájú, epés megjegyzést tesz.

Kis kreativitással különböző szervrendszerek és azok betegségei rendelhetők ezekhez a kifejezésekhez.

Például aki nem tud továbblépni, egy helyben topog, az mondjuk begipszelt lábbal fekszik...

Hosszú ideje először őszintén sajnálom, hogy most dolgoznom kell és nem lehetek otthon L mellett. Talán nem csak azért, mert megsérült a lába.

Magyarázat

2011-11-02T02:56:00.000+01:00

Az egyik kedvenc betegem elmagyarázta,hogy a depresszió az, amikor ha elédraknak két gyufásskatulyát,semmivel sem tűnik nehezebbnek elhordani a Gellért-hegyet, mintarrébb rakni őket.

Valaki más olyan verset írt* akatatóniáról, amit olvasva, még a sebészek is megértenék mi isaz.
„Keserű a dohány.

Monoton zakatol

a kataton:

Keserű a dohány.”

B.M.

Megint más pasztellel rajzolja, debőrtünetekkel illusztrálja énhatáraival kapcsolatosambivalenciáját.

*Szerzői meg betegjogok miattfogalmamsincs, hogy itt közölhetem-e, ha valaki szerint nem,azonnal szóljon, és leszedem.

Egy gyenge érv

2011-10-31T01:04:00.005+01:00

Tegnapi elutasítottság élményemet kompenzálandó, ma a helyes hagymaszoknyámban indultam IKL-hez ﬁlmet nézni (és lazacsztéket enni). Csinosan felöltözve, megfésülködve és szolidan kifestve egész más gondolatai vannak az embernek, mint sárkányfejjel, összedrótozott, igénytelennek imponáló hajjal.

Valaminek, valami nagy változásnak történnie kell, mert nehéz elviselni ezt a tehetetlen feszültséget.
Ami ma világossá vált számomra, az az, hogy én a magam részéről jól döntöttem, és az egyetlen amivel támaszt tudok nyújtani, az a stabilitás.
Jól döntöttem, mert igazán szeretem a munkámat, mellette tanulhatom azt, amiről mindig csak fantziáim szóltak, olyan kollégáim vannak, akikkel Almodóvar ﬁlmet lehet nézni moziban, akikkel forrócsokizni lehet, akik Hallooweenkor bulit szerveznek, akik tudják, hogy mikor van bajom igazán, és akik engedik, hogy szokatlan dolgokat próbáljak ki a betegekkel.
Olyan iskolatársaim vannak, akikkel sörözni lehet, izgalmas foglalkozásaik vannak és alkalomadtán hazafuvroznak, olyan tanáraim vannak, akikkel együtt lehet alkotni és ebből is tanulni.
Az életem nagyrészét kitöltő dolgokon kívül még van ezer, ami itt van, ami itt jó, ami nélkül tökéletesen üres lenne az életem. (Üresebb, mint amekkora űrt ő hagy maga után folyton.)

Eddig nem értettem meg, hogy ezek mind az én dolgaim. Nem a mi dolgaink. L nem jár iskolába, nincsenek jófej kollégái, nincsenek bloggertalálkozói, nem az én családom a családja, nem az én barátaim a barátai és nincsenek betegei sem.
L-nek csak én vagyok. Egy gyenge érv.
Délután óta tudom, hogy nem ugyanazt akarjuk az élettől.

Ne közelíts

2011-10-30T10:27:00.002+01:00

Az ember azzal, hogy kitalálja, Hydrának öltözik, egyben vállalja, hogy mindenki megijedjen tőle.

Bal oldali kép DeerWomantől.

Aki még nem unja...

2011-10-29T01:00:00.000+02:00

„Az utolsó, amit tehetünk azért, hogy maradjon bennük némi honvágy, az az, hogy jó utat és sok boldogságot kívánunk nekik. Akik mégis itt maradnak, azokkal pedig legyünk nagyon kedvesek. Viselkedésük érthetetlen, minden munkanapjuk ajándék a nemzetnek.”

Idézet innen.

Köszi, ez már önmagában kedves.
Egészen meghatódam.

A stílusról

2011-10-25T20:30:00.000+02:00

Amíg tiporáﬁaórához fraktur betűkészletet* keresgéltem, borzalmas dolgokra bukkantam:

* mondjuk valami egyszerűbbet, ilyesmit

Függőségről

2011-10-24T22:40:00.001+02:00

Huszonnégy órán keresztül nem tudtam használni a laptopomon internet, azt hittem megőrülök.

De végül kiderült, hogy nem romlott el a gépem, nem romlott el a rooter, nem romlott el semmi, csak a wiﬁ pöcköt nyomtam el véletlenül. Persze nem magamtól jöttem rá.

Jelek

2011-10-22T20:55:00.000+02:00

Hogy juthattam odáig, hogy miután néhány hónapja végleg kipusztult a kis bonsai, pihenni vonult az orchidea és csaknem a összes növény a kiszáradás határán van, még a mini mandarinfám is úgy döntött, megtetvesedik?

Munkába jövet belegondoltam, hogy ha macskáim lennének egymást falnák fel, majd az utolsó túlélő az ablakon kiugorva szuicidálna, a gyerekem meg nem tanulna meg beszélni, hanem Maugliként élne a dzsungellé fejlődött lakásban.

Nyilván a folyamat ellen hat, hogy a következő hónapban az eddigihez képest is másfélszerannyit fogok ügyelni, a szabadságomon üzemorvoskodom, a suliban kezdődnek a leadások és össze kell rakni életem első kutatási tervét. Persze csak ha túlélem a hó eleji túrát.

Még jó, hogy nem lesz időm szétcsúszni az éppen kisikló életem miatt...

Az erő

2011-10-21T11:41:00.000+02:00

Mivel ma azt tapasztaltam, hogy kapható alma a büfében* (ráadásul nem drágán), most azt képzelem, hogy bármit el tudok érni, ha nagyon akarom.

Azt hiszem most kell nagyon kreatívnak lennem, ugyanakkor valakinek vissza kell rángatnia a földre, hogy valami értelmeset és hasznosat akarjak létrehozni.

*Mindössze egy hónapja én vetettem fel a büfésnek