Racionalizált álomvilág

Akkor most előre bocsánat mindenkitől, aki vicces történeteket, mély gondolatokat vagy jó stílusban megírt pillanatleírásokat szeretne olvasni. Ez nem az a blog.
Itt fura gondolataim felszínes kapargatása folyik.

Sajnálattal közlöm, hogy letapadtam a kérdésnél, miszernint autista vagyok-e vagy sem. Mikor már szakemberek épp meggyőztek volna, akkor olyan dologgal találtam szemben magam, ami új elmélet kidolgozására késztetett.
Az történt, hogy (egy átlagosnak nem mondható beszélgetés közben) be kellett látnom, hogy bár más emberek egymáshoz való viszonyát elég jól tudom értelmezni, de hogy felém valaki mi célból, milyen érzelmekkel fordul, arról halvány gőzöm sincs.

Feltehetőleg ezért volt az, hogy az életem első húsz évében egyetlen hozzám egyértelműen párkapcsolat kialakításának céljával közeledő fiúval éveken át tudtam együttlenni, mélységesen komolyan azt gondolva, hogy egyéb lehetőségem nem lesz az életben.
Honnan tudhattam volna, hogy nem így van? Milyen jelekből? Mik egyáltlán a jelek?
Amikor másodikos korunkban egy fiú szerelmes levelet adott nekem, úgy megijedtem, hogy azóta sem álltam szerencsétlennel szóba, pedig összesen tizenkét évig voltunk osztálytársak.
Egy párkapcsolat még egy védőfalat húzott kis világom bevehetetlen bástyái köré. Ki közeledett volna? Azt meg ha mások mondják, hogy lettek volna ki hiszi el?

Rettenetes munka volt abból a várból kimászni. De valójában még ebből sem tanultam. A második párkapcsolat mindössze annyira direkt jelzésekkel kezdődött, hogy L odaköltözött hozzám. Ezt még egy autista is közeledésnek venné. Vagy csak egy autistának nem tűnt fel, hogy ez nem valódi közeledés volt? Hogy ez egy ostromtámadás? Hogy nem volt udvarlás, hogy nem volt semmi, ami ugyanettől az embertől más lányoknak járt? Hogy nem volt valódi megértés? Hogy egy percig sem volt fontos, hogy én mit érzek? Hogy ez könnyebbség volt nekem, mert nem kellett az érzelmi viszonyunkon gondolkodnom? Úristen.

Teljesen elveszettnek érzem magam. Itt állok huszonhat évesen, fogalmam sincs, hogy felém valaki mi célból, milyen érzelmekkel fordul.

Van magyarázatom a pszichiátriára is. Ugyan soha nem volt olyan barátom, akivel tényleg szoros kapcsolatot tudtam volna kialakítani, de mindig voltak körülöttem emberek. Egyrészt, mert mindig megírtam a házit, amit le lehetett írni óra előtt, meg indigóval írtam a fizikadolgozat A és B csoportját, másrészt mert tök jól tudtam hallgatni. Egyszer csak, ahogy suli után, amíg vártam az aulában, hogy elkezdődjön az edzés, vagy a zongoraórám, vagy csak úgy vártam a csodát, elkezdtek odaülni mellém az emberek, és elmondták az életüket. Ez azóta is így van. Ülök valahol, figyelem az embereket, bezárkózva racionalizált álomvilágomba, és aztán valaki odajön, és mesél. Aztán helyet cserél valaki mással, aztán a másik mesél.
Valaki izgalmasabb mesét, valaki egyszerűbbet, valaki egyetlen egyszer, valaki vissza-visszatér.

A pszichiátria könnyű. Tudod, hogy aki ott ül veled szemben a paciens, te pedig a terapeuta vagy. Egy tisztán leosztott szerep. Minden közeledést eleve kizár. Határok vannak, szabályok.

Az élet nem ilyen. Az életet nem ismerem. Nincsenek szigorú szabályok, és sose tudom melyik szerep jutott nekem.