Üdv a normál életben

Úristen, ezen a héten csak egyszer ügyelek.
Most mihez kezdek?

Négy óra az utópisztikus fittness-wellness központban, minusz hétszáz kalóriával, szaunával, medence partján ejtőzéssel, felér egy hét szabival.
Majdnem a tökéletes boldogság – csupán egy férfi hiányzik, aki mindezek után otthon egy lazító masszázzsal fogad.

Persze a helyben van valami bizarr. Miközben vörös fejjel figyeled a mókuskereket kitartóan hajtó egyforma, bosszantóan szép embereket, olyan érzésed van, hogy ez az egész egy elszigetelt világ, mint ahogy egy könyvtár vagy egy temető, csak kicsit másféle népek vannak benne.

Meg a hellyel szemközti lakásokban is van valami nyomasztó. Minden reggel arra kelni, hogy embertömegek nyomulnak a futópadokon, miközben te a kávédat szürcsölgetnéd, olyan mintha az a bizonyos tükör folyton (nemcsak ha te kérdezed) szajkózná, hogy „szép vagy, szép vagy, de Hófehérke azok ott szemben...”.

 
A biztonság kedvéért vettem bérletet.

Tanulság

Budapest egy nagy falu, ahol
– egyes történetek mellékszereplői mások történetének szintén mellékszereplői.
– ismerősbe botolhatsz minden szombat este – igaz, tíz másodperc múlva el is vesztheted őket szem elől (ez mondjuk annyira nem falusias)
– az éjszakai külvárosok hangulatában van valami vételenül vidékies, még a keresztül kasul száguldozó taxikkal együtt is.
– mindig van valaki, aki úgy is tudja mi történt veled egy kritikus este, ha te magad nem feltétlenülemlékszel rá.

Medikusokról

Valahogy amióta más minőségben találkozom orvostanhallgatókkal, sokkal izgalmasabb világokkal találkozom.
Pl. a sráccal, aki építész akart lenni, de végül az orvostudományban is megtalálta a kreativitást – rekonstrukciós plasztikai sebészet –, cserébe viszont a csontraktárban mellett lakik, térben alig elválasztva a félig kipreparált macska- vagy vaddisznótetemektől.

Hangolódjunk át

Tegnaptól tehát már nem festőnek, hanem alkalmazott grafikusnak tanulok, ami tulajdonképpen praktikus.

Kicsit azért aggaszt, hogy mostantól komolyan kell vennem az Illustrator és a PhotoShop tanulását. Mondjuk egy kompatibilis operációs rendszer, első körben nem ártana.
Újból kezdődhet az agonizálásom, ezúttal szenvedésem tárgya az lesz, hogy hogyan tartsam meg a Linuxomat (bár nem pontosan tudom miért ragaszkodom hozzá), miközben használom a Win7-et, anélkül hogy új gépet vennék.
Minden konstruktív ötletet és technikai segítséget szívesen fogadok.

Ugyanitt rugalmas, nyitott, türelmes, szerethető rajz- és/vagy festőtanár jelentkezését várjuk.

(Nem, ez nem egy társkereső hirdetés.)

Mindig is ki akartam próbálni

...milyen este beteget küldeni magamnak reggelre.

Az élet így teljességgel értelmét veszti

Ugyan ma az anatómia órát a kedvenc rajztanárom tartotta (nemhogy a telefonszámát nem tudom, de a vezetéknevét sem, borzalmas), de megszűnt a szakom. Miután jártam egy évet a két éves képzésből, kitalálják, hogy két fővel nem indítanak festő szakot.
Csalódottságomra nincsenek szavak.

Más.
Vajon normális-e, hogy kizárólag képekbe, szövegekbe, fotókba, zongoradarabokba és rajztanárokba leszek szerelmes?

Most idézni fogok

[...]szerintem egyáltalán nem te vagy a kiegészítés az IKL-féle hisztiposztban, amin egyébként rettentően jól szórakoztam, és meg kell mondanom, szinte teljesen egyet tudok érteni vele, hasonló helyzetben vagyok. de akikről ott ír, az definitely nem te vagy. szerintem autista sem vagy, bár tény, hogy ehhez nem értek, de szerintem nem. egyszerűen csak nem feltétlenül foglalkoztál dolgokkal, lehet, hogy esetenként kényelmességből is. ez ismerős. én nem a fizikadoga, vagy a matekházi miatt barátkoztam veled, és még csak nem is a jó hallgatás miatt, hanem mert mindig jókat mondtál, és alapvetően volt (és persze van) valami bizalomgerjesztő benned, valami ami miatt nagyobb súlya volt a bizalmadnak, mint másénak. vagy más súlya, így utólag nem is tudom, mondjuk sokszor éreztem gimiben, hogy csak próbálkozom, de valójában teljesen soha nem lehet a bizalmadba kerülni. amikor mostanában újra sokat beszélgetünk, újra elkezdtem ezt a fura dolgot érezni, hogy amikor elmesélsz dolgokat magánéleteről, érzésekről, melóról, akkor örülök, mert azt érzem, hogy valami miatt rászolgáltam erre a bizalomra, mert nem olyan vagy, mint a legtöbben, akik 3 perc után mindent elmesélnek, 3 bor után meg azt is, amire nem lennék kíváncsi. hogy valami mércén érek annyit, hogy elmesélsz dolgokat, és ez a mérce magasabb és más anyagból épül, mit általában. és ilyenkor érzem, mennyire téves volt, amikor életem jelentősebb részében elhittem, hogy harsányság nélkül nem vesznek észre, hogy mindig okosnak és viccesnek és hangosnak kell lennem ahhoz, hogy érjek valamit, és nem hittem el, hogy anélkül is lehet, és csak mostanában kezdem elhinni, ne legyen túl késő. és most sem azért barátkozom veled, vagy szeretnék újra, mert megírod a matekházit - a.k.a. cool, hogy orvos vagy, lehet vele menőzni, lógni a kórházban, jól hangzik, vagy azt gondolom, hogy majd minden nyomoromat kikezeled hasfájástól a hipochondriáig, vagy jól hallgatsz, vagy olcsóbb ez, mint terápiára járni, vagy jó sztorik vannak ügyeletből - nem, hanem pont emiatt bizalom miatt, ami nem automatikusan jár, de azt akarja látni, ami, és nem valami felszínes bénaságot, és a hipochondriát is el merem mondani, meg a hülyeséget is, meg a szövegeket, meg bármit, és mindent meghallgatnék. és történetesen teljesen átérzem az élethelyzetet is, amiben vagy, nyilván nem véletlenül kattantunk rá a like a tree-re is*. hogy huszonhat évesen tulajdnoképpen egy percre ki nem mozdultam a komfortzónámból, hogy végig csak az egyetemen voltam, ami nagyszerű, de mégiscsak inkubátor. hogy még ősszel is elhittem, hogy hiába kell 4 embert kirúgni a tanszékről, valahogy majd lesz mégis hely, és amikor meg rájöttem, hogy nem, és rajtam kívül álló dolgok miatt nem, akkor trombózist éreztem és le kellett szállnom a villamosról. hogy hosszú évekig (el)hittem, hogy balu és én valahogy egyszer majd mégis egymás mellett kötünk ki, mindenféle kitérő után, és hogy nem, ahhoz kellett egy fura hét londonban tavaly tavasszal, és nyáron egy félig-meddig coming out részéről, [...]. én hiszem azt, amit tanítok, vagy ami miatt tanítok szinte, hogy az identitás nemcsak sors, hanem folyamat és választás is, és hogy legalább annyira választás, mint amennyire adottság, és hogy a jövőnket a múlt is meghatározza, de mi is, és a sorsszerűségre hivatkozni legtöbbször kifogás, és mentség. és látom a saját életemben is, annak az alakulásán, hogy hol volt sors, és hol választás, és hiába gondolom azt, hogy baluval például elcsúsztunk valahol, így visszagondolva ezt sok pillanatban mi magunk alakítottuk így. és sorsszerű, hogy felhívnak a kiadótól, de ehhez évek munkája kellett, és hiába nem gondoltam rá, már fájna, ha nem sikerülne. mert elvesztettem egy csomó dolgot, és barátokat is, és minden, ami eddig biztosnak tűnt, már nem az, de két hét alatt több dolog történt, mint egy év alatt, és azért az mégiscsak világos volt, hogy valamit tennem kell, mert ez így nem megy tovább. ezért is adtam elő mostanában az átlagosnál többször az orvosos magánszámomat is, orsi a múltkor ijedtem kérdezte, amikor úgy kezdtem egy mondatot, hogy el akarok mondani valamit, hogy úristen, ugye nem jelentkezel az orvosira. és mivel ez sok év után először merült fel újra, arra is rá kellett jönnöm, hogy talán amit kerestem, nem arra van, amerre kerestem, legalábbis nem abban a formában. és kezdek arra is rájönni, hogy sokszor a dolog sokkal egyszerűbb, mint tűnik, én magam pedig sokkal átláthatóbb és kiismerhetőbb vagyok, mint gondoltam. ugyebár ma van a húgom szülinapja, és ez nagyon nyálas, de eszembe jutott, hogy 21 éve ilyen tájban, délután született, és apu jött értem az oviba, és én körbe-körbe rohangáltam, és mindenkinek elmeséltem, hogy képzeld, hogy megszületett, és van egy kistestvérem. és ilyen dickenses-karinthys-élet csodaszépes módon az jutott eszembe, hogy mit mondanék most ennek a kislánynak, vagy ő nekem, hogy akar-e az lenni húsz év múlva, aki most lettem. (bocs a képzavarért :) ) és mivel most még egyedül csak magamnak tartozom felelősséggel magamért, elhatároztam, hogy felülök erre az árra, és ami jön, és aki jön, megfogom, mert lehet hogy elsőre nem annak tűnik, de lehet, hogy éppen a legjobb dolog, ami valaha történhet. és igenis szükségem van emberekre is, de végre nem azért, hogy magamat lássam, hanem hogy őket. és aki fontos, az megtalál, vagy visszatalál, vagy megmarad, és akkor is szeretni fog, ha éppen nem vagyok se okos, se vicces, se hangos, vagy béna a hajam, vagy meg vagyok fázva, vagy utálatos vagyok éppen, vagy kézen kell fogni és hazavinni. :) people come into your life for a season, for a reason, or for a lifetime - ez egy amerikai mondás, nagyon sokszor eszembe jut.
ez a levél maga is kicsit blogszerű lett, drága maminti, továbbá kurva hosszú is ezen a napos vasárnap délutánon, de meg kell, hogy mondjam, régen inspirált ennyire valami, hogy ennyit írjak ilyesmiről, mint a legutóbbi posztod[...] 

Köszönöm, Dé. 

*

Racionalizált álomvilág

Akkor most előre bocsánat mindenkitől, aki vicces történeteket, mély gondolatokat vagy jó stílusban megírt pillanatleírásokat szeretne olvasni. Ez nem az a blog.
Itt fura gondolataim felszínes kapargatása folyik.

Sajnálattal közlöm, hogy letapadtam a kérdésnél, miszernint autista vagyok-e vagy sem. Mikor már szakemberek épp meggyőztek volna, akkor olyan dologgal találtam szemben magam, ami új elmélet kidolgozására késztetett.
Az történt, hogy (egy átlagosnak nem mondható beszélgetés közben) be kellett látnom, hogy bár más emberek egymáshoz való viszonyát elég jól tudom értelmezni, de hogy felém valaki mi célból, milyen érzelmekkel fordul, arról halvány gőzöm sincs.

Feltehetőleg ezért volt az, hogy az életem első húsz évében egyetlen hozzám egyértelműen párkapcsolat kialakításának céljával közeledő fiúval éveken át tudtam együttlenni, mélységesen komolyan azt gondolva, hogy egyéb lehetőségem nem lesz az életben.
Honnan tudhattam volna, hogy nem így van? Milyen jelekből? Mik egyáltlán a jelek?
Amikor másodikos korunkban egy fiú szerelmes levelet adott nekem, úgy megijedtem, hogy azóta sem álltam szerencsétlennel szóba, pedig összesen tizenkét évig voltunk osztálytársak.
Egy párkapcsolat még egy védőfalat húzott kis világom bevehetetlen bástyái köré. Ki közeledett volna? Azt meg ha mások mondják, hogy lettek volna ki hiszi el?

Rettenetes munka volt abból a várból kimászni. De valójában még ebből sem tanultam. A második párkapcsolat mindössze annyira direkt jelzésekkel kezdődött, hogy L odaköltözött hozzám. Ezt még egy autista is közeledésnek venné. Vagy csak egy autistának nem tűnt fel, hogy ez nem valódi közeledés volt? Hogy ez egy ostromtámadás? Hogy nem volt udvarlás, hogy nem volt semmi, ami ugyanettől az embertől más lányoknak járt? Hogy nem volt valódi megértés? Hogy egy percig sem volt fontos, hogy én mit érzek? Hogy ez könnyebbség volt nekem, mert nem kellett az érzelmi viszonyunkon gondolkodnom? Úristen.

Teljesen elveszettnek érzem magam. Itt állok huszonhat évesen, fogalmam sincs, hogy felém valaki mi célból, milyen érzelmekkel fordul.

Van magyarázatom a pszichiátriára is. Ugyan soha nem volt olyan barátom, akivel tényleg szoros kapcsolatot tudtam volna kialakítani, de mindig voltak körülöttem emberek. Egyrészt, mert mindig megírtam a házit, amit le lehetett írni óra előtt, meg indigóval írtam a fizikadolgozat A és B csoportját, másrészt mert tök jól tudtam hallgatni. Egyszer csak, ahogy suli után, amíg vártam az aulában, hogy elkezdődjön az edzés, vagy a zongoraórám, vagy csak úgy vártam a csodát, elkezdtek odaülni mellém az emberek, és elmondták az életüket. Ez azóta is így van. Ülök valahol, figyelem az embereket, bezárkózva racionalizált álomvilágomba, és aztán valaki odajön, és mesél. Aztán helyet cserél valaki mással, aztán a másik mesél.
Valaki izgalmasabb mesét, valaki egyszerűbbet, valaki egyetlen egyszer, valaki vissza-visszatér.

A pszichiátria könnyű. Tudod, hogy aki ott ül veled szemben a paciens, te pedig a terapeuta vagy. Egy tisztán leosztott szerep. Minden közeledést eleve kizár. Határok vannak, szabályok.

Az élet nem ilyen. Az életet nem ismerem. Nincsenek szigorú szabályok, és sose tudom melyik szerep jutott nekem.

Házi feladatok rövid határidővel

✓ Hektor utazása, avagy a boldogság nyomában (könyv)
✓ Réztábla a kapu alatt (könyv)
    Vicky Cristina Barcelona (film)
    Formai-szerkezeti rajzelemzés (könyv)
    Defektes biciklikerék cseréje
    Képkeretezés – az új passepartoutvágóm segítségével

Naiva

Basszus, én vagyok „azok a nők”, a kiegészítés részből.

Külön gáz, hogy a „mindenki, aki észrevette őket”, az két fő.

Ősi elvek

A tegnapi szupervízió óta az dübörög a fejemben, hogy bezzeg régen nagyanyáink milyen jól csinálták: „ha házas emberrel kezdesz, fiam, letöröm a derekadat”.

Nem is a fejemben, a derekamban.

Ezért szeretem a munkám legrosszabb részét is

Mamó és Papó örök békességben éldegéltek erdőszéli házukban. A tél enyhe volt, hó is csak mutatóba hullott abban az évben, havat lapátolni sem kellett, nehogy Papó megerőltesse magát.
Egy este együtt tértek nyugovóra, tetőtéri szobácskájukban. Minden más estéhez hasonlóan, Mamó a jobb oldalra, Papó a bal oldalra feküdt az ódon hitvesi ágyba. Épp elszundítottak volna, mikor Papó megkérdezte Mamót, hogy odateheti-e a fejét a vállára, majd szépen odabújt hozzá, és egy nagyot sóhajtott. Mindketten érezték az összetartozás melegségét.
Papó szíve ekkor annyira összeszorult a boldogságtól, hogy hirtelen a hátára kellett fordulnia.
A sors úgy akarta, hogy ne vehessen mély levegőt többé.

Semmi különös, csak próbálok olvasni

Vajon mennyire mutatja meg egy könyvről, hogy tényleg jó-e – persze kizárólag nekem –, hogy az egyszerre nyitva lévő tizenkét kötetből melyiket vagyok képes egyáltalán befejezni?
Nem lehet-e, hogy az igazán jókhoz kéne egy kis megnyugvás, egy kis valódi elcsendesedés?

Amikor néhány hónapja arról beszéltem néhány munkatársammal, hogy őket maximálisan kielégíti, ha munka után hazamennek, olvasnak kicsit, odabújnak a párjukhoz és alsznak, ezt rettenetesnek gondoltam és sajnáltam őket.

Vajon én mi elől menekülök?